Lassacskán… énekli a dal és a mi gyerekeink is minden hétköznap reggel, amikor rohanva indulunk a bölcsibe, oviba, iskolába. Amikor kézen fogjuk a gyereket és a szokásos rohanós lépteinkkel haladunk elszántan a célunk felé a kicsi pedig a kezünkbe kapaszkodva fut utánunk.
A legszomorúbb talán az, hogy nemcsak hétközben látunk ilyet, hanem hétvégén is. A családi kiránduláson, a tanösvényen, a szülők haladnak elöl nagy léptekkel. Amikor a kicsi lehajol és összeszed két követ, vagy megcsodálja a hangyák vonulását, rögtön felhangzik az ismert Gyerünk, menjünk! kiáltás…
Vegyük észre, hogy rohanunk. Lehet, hogy nekünk nem tűnik annak, de a kicsi lábaknak igen. Vannak reggelek, amikor minden összejön, és késésben vagyunk, ez mindenhol előfordul. De minden nap nem szabadna, hogy így kezdődjön. Induljunk el előbb, hogy az ő ritmusában tudjunk menni, meg-megállni, észrevenni a sok apróságot, ami mellett mi elmegyünk, de ők észreveszik. Engedjük meg, hogy megmutassák nekünk a világot az ő szemükkel. Kedden reggel is. Szerdán is… Minden nap.
Igen, az ő lépteivel a 10 perces táv 30 percessé válik.
Igen, megcsodálunk minden lehullott levelet, harmatcseppet, madárkát, vagy villamost… De megéri. Olyan rövid ideig lesz ez így. Hamarosan már a telefont nyomkodja majd és egyedül megy az iskolába és nem beszéli végig az utat.
Tartsuk tiszteletben a gyerekeink ritmusát, ahogy ők is sokszor alkalmazkodnak a mi stresszes, rohanós életünkhöz. De ne legyen az ő életük is ilyen, kisbaba koruktól. Tartsuk tiszteletben a kicsi lábakat, a rácsodálkozást és lassítsunk. Tanuljunk tőlük. Ebben is.