Tavaly téli szünetben a faluban voltunk a családdal és a karácsonyi ebéd után begyújtottunk a kandallóba.  Valahogy szóba kerültek a régiek… A komédiás nagypapa, az idegenlégióban szolgált kalandor nagybácsi, a háború elől Kubába menekült friss házasok,  akik kisbabával,  hihetetlen kalandokon át jutottak el a végcélig, ahol gyökereket eresztettek… Vagy az újságíró, kultúrház igazgató nagypapám, aki a földeken dolgozott és emellett hódolt a kultúra iránti szenvedélyének. Kislányom szájtátva hallgatta a sztorikat és ezen elgondolkoztam…

Régen a hosszú téli estéken, a tűz körül ülve adták át a családi történeteket. Generációról generációra öröklődtek ezek a mesék a családról, a népről, a kultúráról. A gyerekek így ismerték meg gyökereiket, történelmüket mesében elmondva… Így ismerték meg családjuk történetét.

Mikor tűnt ez el? És miért?

Miért mesélünk csak mások által írt meséket a gyerekeknek? Hercegnős és szuperhősös történeteket? Miért ismeri minden kislány a világ szinte összes országában Elsa-t a Frozen-ből, de nem ismeri a saját dédnagymamájának történetét?

Ezen a téli délutánon csak néhány családtagot emlegettünk (sokakról még én sem hallottam) … Annyi és annyi el nem mesélt történet, ami szép lassan a feledés homályába merül ha nem kérdezünk, ha nem mesélünk.

Nálunk a mesélés, történetek kitalálása az életünk részévé vált mióta gyermekünk van. Mindig olvasunk esténként könyvből, de villanyoltás után Kicsi Lány mindig kéri a “fejből mesét” Hol volt hol nem volt… minden nap ki kell találni a folytatást. De nem csak tündérekről, manókról, kutyusokról szólhat ez a mese. Szólhat Dóri mamáról is, Laci bácsiról is akár… Hosszú karácsonyi ebédeken, vacsorákon is beszélgethetünk, mesélhetünk egy-egy sztorit, vagy kérjük meg az idősebbeket, hogy ők tegyék ezt.

Sokszor az a kifogás, hogy gyerek még kicsi ezekhez a történetekhez, nem érti őket, főleg, hogy leginkább csak a szomorú, vagy háborús történetek maradnak meg bennünk… A tragédiák, a kitelepítések… Majd elmeséljük ha nagyobb lesz. Ezzel az a gond, hogyha visszatekintek kamaszkoromra, akkor pont nem érdekeltek ezek a poros családi sztorik, később, felnőttként, amikor már igen, akkor már nincsenek esetleg közöttünk azok, akik elmesélhetnék őket. Viszont ha kicsi korától a családi együttlétek része a sztorizgatás, a mesélés és megszokja, hogy nemcsak Anna-ról és Elsa-ról szólhat a mese, akkor később is esetleg érdeklődve hallgatja majd ezeket a történeteket.

Az is tény, hogy ennyi mesekönyv és tv, tablet mellett elfelejtettünk mesélni, történeteket érdekesen átadni. Elfelejtettünk mesélők lenni. Elfelejtettük, hogyan kell Mari néniből hősnőt faragni, hogyan kell fenntartani a hallgatóság figyelmét és hogyan kellene megtisztelni a  mesélőt egy kis csenddel. Ha kicsik is vannak a családi körben,”le lehet fordítani” a történetet, egyszerűsíteni… A kitelepítés helyett, lehet mesélni a gonosz varázslóról, aki elűzte a családot, egy kicsi házikóban húzták meg magukat, ahol mindig lobogott a tűz és otthon lett belole… Felépíteni a történetet, ahol vannak főhősök, névvel, leírással (nem csak “tudod Bözsike a nagymama testvére” hiszen a fiatalabb generáció nem tudja ki az a Bözsike…) A történetnek legyen szála, ami mentén halad előre, a végkifejlet felé. Adjuk meg a megfelelő körítést, leírásokat, környezetet, hogy megteremtsük a hangulatot, a történet varázsát.